Tenkuu no Shiro Laputa anime review

Ez a bejegyzés először 2019. jan. 18-án lett publikálva a WeebCorner oldalán.

A korábban belengetett Ghibli retrospektívünk folytatásaképp ezúttal az első, ténylegesen a stúdió berkein belül készített animét szemeltük ki megtekintésre, mely Magyarországon “Laputa – Az égi palota” címen jelent meg 2007-ben, a Best Hollywood gondozásában, a Ghibli sorozat részeként. Természetesen a szokásosan fülsértő, hulladék szinkron sem maradhatott le a lemezről. Nyilván az eredeti hangsávval érdemes próbálkozni, bár a Disney angol szinkronja is érdemel egy gyors pillantást, ha valaki kíváncsi Mark Hamill-re anime antagonistaként, ugyanis Luke Skywalker megformálója a velejéig romlott Muska orgánumát kölcsönzi. Ugyan az anime több kiadásban elhagyva a fő címet szimplán Castle in the Sky-ként jelent meg – tekintve, hogy a kurvát jelentő spanyol “la puta” kifejezést nem tekintették túl jó asszociációnak -, én mégis a Laputát fogom használni alant, figyelembe véve, hogy a név a fő inspirációs forrásként szolgáló Swift-féle Gulliver történetből eredeztethető.

“Tenkuu no Shiro Laputa anime review” olvasásának folytatása

Kaze no Tani no Naushika anime review

Ez a bejegyzés először 2019. jan. 18-án lett publikálva a WeebCorner oldalán.

Frissen induló sorozatunkban [nem élt meg sok részt lol – Sentry] következetesen végighaladunk a Studio Ghibli nevéhez köthető egész estés animék impozáns során, nagyjából kronológiai sorrendben, a teljesség igénye nélkül. Kezdve mindjárt egy olyan filmmel, ami – micsoda plot twist – gyakorlatilag nem a legendás stúdió keze munkája, hiszen 1984-ben, egy évvel a megalapítás előtt jelent meg, mégis leginkább a Ghibli kollekció részeként hivatkoznak rá. Ilyen formában került DVD-re itthon is, “Nauszika – A szél harcosai” címmel. Későbbi sikere indukálta a Ghibli megalapulását, és mivel a stáb jelentős része már itt is együtt dolgozott, talán helytálló a csoportosítás. Szóval van relatíve igényes magyar kiadás, de természetesen inkább az eredeti verziót ajánlom, tekintve, hogy a szinkrontól nem nehéz fülrákot kapni. Mindenesetre azért örömteli, hogy mikor az animekultúra néhány éve be lett rakétázva a mainstream köztudatba, ilyet is megéltünk.

“Kaze no Tani no Naushika anime review” olvasásának folytatása

Tenkuu no Escaflowne anime review

Kifejezetten gyengéim a különböző műfajokat keverő, ezáltal egészen egyedi atmoszférát teremtő alkotások, és a ’96 tavaszán elstartoló Tenkuu no Escaflowne mindezt két aspektusból is szállítja. A főképp a Macross szériáról ismeretes Shoji Kawamori fejéből kipattanó ötlet egy hétköznapi lány különös események következtében történő, fantasy világba való teleportálásáról szól, ahol azonban kardok mellett különféle mechákba ülve vívják az emberek a csatáikat, illetve a változatos repülőszerkezetek is inkább bírnak futurisztikus, mintsem medieval jelleggel. Mindemellett a kezdeti elképzelés még jóval shounen-szerűbb elgondolást takart, ám a később direktori székbe ülő Kazuki Akane (aki pályája során például a Noein sorozaton, vagy a Birdy the Mighty 2008-as remakején dolgozott) némiképp eltolta a hangvételt a shoujo irányába, és változtatott a főhősnő küllemét illetően, ezáltal célkeresztbe véve a női közönséget is, noha ez a kilencvenes években az animék rajongótáborát tekintve talán nem volt még annyira számottevő, mint manapság. Nobuteru Yuki karakterdizájnerrel karöltve megalkották a kezdetben átlagos, hosszú hajú, tipikus animehősnőként elképzelt Hitomi helyett a jóval egyszerűbb és ezáltal emberibb, olykor egészen valósághű személyiségjegyekkel felvértezett végleges valóját, mindemellett a változtatások a férfikarakterek megjelenésének is erősen bishounen jelleget kölcsönöztek. Egy a rendezővel készült interjút olvasva találtam az információt, miszerint az orrok kinézete nem rajta, hanem teljességgel a dizájneren múlt, és talán ez volt számomra az egyetlen kifogásolható pont, mert a szereplők arcából kiálló gigantikus, hegyes dárdák nem egészen illenek az összképbe.

“Tenkuu no Escaflowne anime review” olvasásának folytatása

198X game review

A közelmúltban nosztalgiával és múltidézéssel gyakorlatilag bármi eladhatóvá vált, ami nem is meglepő, tekintve, hogy a jelenkori túlszabályozott, rendszeres internetes hisztik pestisétől sújtott, különféle aktuálpolitikai ideológiákkal átitatott ipari szutyok sokak szemét a popkultúra aranykorának gondtalan és felhőtlen időszakára vetette. Az effajta művek visszarepítik az embert abba a világba, amikor még nem különféle kvóták és agendák szabták meg a szórakoztatóipar aktuális kínálatát, ennélfogva kevesebb volt a tervezőasztalon nagy precizitással összefércelt, minél szélesebb célközönségre pozicionált szürke középszer, viszont annál több a buta, bárdolatlan, de lélekkel és identitással rendelkező alkotás.

Igaz mindez a videójátékokra is, ahol ugyan természetesen AAA szinten is akadnak csodálatos művek a mai napig (mert korántsem volt minden jobb régen), de az újszerűség és kísérletezőkedv bátorságát, vagy épp a régmúlt divatjainak rózsaszín ködös felidézését jelenleg az indie közeg szolgáltatja, amire én legalább annyira vevő vagyok, mint a 4k szemkifolyató szépségeire. Ebben a szellemiségben fogant a Hi-Bit Studios gondozádában készült 198X, amely a sikeres Kickstarter kampányt követően nemrég került fel Steam-re, és azzal a lendülettel a librarymbe is az enyhén magasra belőtt árcímke ellenére.

“198X game review” olvasásának folytatása

A Days Gone legnagyobb hibája a fehér, heteroszexuális, szexista férfi főhős?

Egyes külföldi oldalak recenzorainak véleménye szerint igen, legalábbis nagyon sokan billogozták ezeket a vádakat a Days Gone bőrére. Mielőtt példákkal illusztrálnám a dolgot, érdemes elgondolkozni azon, vajon helyes-e egy a szimpla szórakoztató termék és a művészet kicsit sem vékony határmezsgyéjén félszegen álldogáló, behatárolhatatlan dolgot pusztán ideológiai alapon szemlélni. Illetve érdemes-e bármit? Sőt, igazából szempont kell legyen ez egyáltalán?

“A Days Gone legnagyobb hibája a fehér, heteroszexuális, szexista férfi főhős?” olvasásának folytatása