A Days Gone legnagyobb hibája a fehér, heteroszexuális, szexista férfi főhős?

Egyes külföldi oldalak recenzorainak véleménye szerint igen, legalábbis nagyon sokan billogozták ezeket a vádakat a Days Gone bőrére. Mielőtt példákkal illusztrálnám a dolgot, érdemes elgondolkozni azon, vajon helyes-e egy a szimpla szórakoztató termék és a művészet kicsit sem vékony határmezsgyéjén félszegen álldogáló, behatárolhatatlan dolgot pusztán ideológiai alapon szemlélni. Illetve érdemes-e bármit? Sőt, igazából szempont kell legyen ez egyáltalán?

Nos lehet az, abban az esetben, ha ezt a bizonyos ideológiát már előzetesen, mint érték közvetítik a befogadó felé. Gondoljunk csak például a nemrég született női, vagy épp a közeljövő eltérő szexuális identitású karakterekkel reklámozott szuperhősfilmjeire. Már jóval az alkotás születése előtt eldőlt, hogy itt most ilyen meg olyan tulajdonságokkal felruházott szereplőnek kell kvótaszerűen jelen lenni, és ez nem csak az ügyet degradálja szimpla alsós matekleckévé, de a milliárdos ipar mögötti pszichopátiára is sejtelmesen rávilágít – ezzel lehet most lájkokat gyűjteni, hát ezt kapjátok orrba-szájba, amíg csak bírtok vele. Nyilvánvalóan nem a történetet szolgálja a dolog, hiszen egy szexualitást nélkülöző blockbusterről beszélünk; a jelenség pusztán megfelelési kényszer és az aktuális sjw hisztihullám meglovaglása. Szóval ebben az esetben, ha nyilvánvaló reklámcélzattal történik a dolog, akkor igenis lehet szempont az ideológiai alapú mögöttes tartalom, mégpedig erősen negatív. Mindemellett természetesen a dolog reciproka sem érdemel méltatást, Leni Riefenstahl náci propagandafilmjeinek szellemiségét például szerintem semmilyen egészséges lelkű ember nem érzi magáénak, a filmek elvitathatatlan művészi értékeitől eltekintve. Azonban ez kevés dologra vetíthető rá. Az esetek nagy százalékában az élvezeti értéken egy nem, rassz, szexualitás, vagy akármi más épp úgy nem csorbít, mint ahogy nem is javít semmit, hiszen legtöbb esetben teljességgel irreleváns a történet szempontjából. Most őszintén, kit érdekel, ha egy szuperhős meleg? Pláne ha ez hozzáad a karakteréhez, hiszen szeretkezni úgysem látjuk a mozivásznon, mégis lesz egy fontos közösség, ami megkapja a saját kiérdemelt idolját, legyen csak az! Azzal van probléma, ha ez hír, és ezt díjazni, méltatni és a pozitívumok sorába strigulázni kell akkor is, ha egyébként a karakter jelleméhez abszolút nem ad semmit, haszontalan és üres lőzung, a filmstúdió hazug progresszivitásának demózása. Hasonló dolgok érvényesek a játékipart nézve is, példának okáért a Mass Effectben abszolút helyénvaló a főhős választható nemi orientációja, ám amikor már a legénység csaknem minden tagja LMBTQ, vagy ha az nem is, legalább színes bőrű, na ott számomra már egyértelműen szimpla nyereségvágyból fakadó túltolás áll fent. De messzire kalandoztam. Szóval a fentiekhez hasonló divatos ideológiai csőlátással szemlélni a Days Gone-t olyan, mintha… Nos, mintha a víz mennyiségét kritizálnánk egy Pokemon játékban, abszurd és buta dolog. Ami lényeges, az indokoltan az, lényegtelen dolgokba belekötni pedig szimpla szőrszálhasogatás. Végezetül felhozni a szexizmus vádját egy nyilvánvalóan távolról sem értelmiségi, pláne nem sjw körökből származó főhős saját feleségével (!) folytatott, pikáns utalásokkal megtűzdelt beszélgetése alapján, hát… Erre talán jobb is, ha egyelőre nem mondok semmit.

Inkább térjünk rá első kiszemeltünk, a Gamespot írójaként dolgozó Kallie Plagge cikkéhez. A hölgy neve az imént idecitált, IGN-fikázó mémként elhíresült “Too much water” szövegről lehet ismeretes, amit nem átallott bevésni az értékelő részleg negatívumai közé. A hölgy nem sokkal később otthagyta az IGN-t, mert szexuális zaklatás áldozata lett (egy férfi a karjára tette a kezét), mely miatt valószínűleg azóta is pánikrohamok gyötrik, ha már “absolutely traumatic experience”-ként jellemezte a dolgot, és mert érezhetően gyűlöli a férfinemet. Oké, egy kicsit elbagatellizáltam a vicc kedvéért, de ennyi engedtessék meg. A cikkel egyébként első ránézésre semmi gond, sőt kifejezetten valid pontokat hoz fel, mint a nestek repetitívbe forduló kipucolása, egészen addig a bekezdésig, ahol a főhős feleségével folytatott, flashbackek formájában bemutatkozó kapcsolatát kezdi taglalni.

Deacon is a biker and Sarah is a “nice girl” scientist, which is fine, but “opposites attract” isn’t enough to make their relationship compelling. It’s romantic in that Deacon hasn’t given up on Sarah, but the main takeaway from the flashbacks is that they’re physically attracted to each other and that Deacon doesn’t talk about his feelings.

Magyarán kissé előtört belőle az értelmiségi felsőbbrendűség-érzet, és nem érti, miért lenne egy tudományokban jártas jókislány egy motoros férfiba habarodva, pláne, hogy látszólag csak fizikailag vonzódnak egymáshoz. Nos talán épp ezért. Mindemellett nem sok negatívumot hozott fel, legalábbis nem olyanokat, amik indokolnák a kritika végén szereplő 10/5-ös pontszámot. Akkor mégis mi késztette Kalliet arra, hogy abszolút közepes értékeléssel sújtson le a gamere? Nos, a cikk vége, illetve az értékelő doboz indokolatlanul nagy szelete magával Deaconnel foglalkozik. Deacon ugyanis…

selfish, and it’s simply boring that the game is uncritical of him.

Ez nagyjából annyit jelent, hogy a toxikus maszkulinitás oltárán áldozva Deacon leginkább a saját akaratával törődik, másokkal kevésbé. Beleértve Sarah személyét is, akit pusztán életben szeretne tudni… bár szerintem ez annyira nem egyezik a hölgy kívánságával, de sebaj. Tudnék még kisebb-nagyobb, de egyértelmű utalásokat kiszedni a szöveg kontextusából, ám összességében ezzel a cikkel alapvetően semmi gond nem lenne. Legalábbis, ha a produktum tényleg, mint videojáték, nem pedig, mint film lenne értékelve. Az írásból konkrétan megismerjük a küldetések menetét, illetve egy jó nagy szeletet a történetből, de például technikai részletek, esetleges bugok, vagy hasonló aspektusok abszolút nem kerülnek szóba. Tulajdonképpen elmenne kézikönyvnek is. Mindemellett igazából védhető minden sora, kivétel persze az hangsúlyos végszóként Deacon személyének szentelt záró bekezdéseket. Ahogy észrevettem, nem csak nekem, de a legtöbb kommentelőnek is szúrta a szemét a dolog. Lássunk hát egy kis válogatást az utóbbi cirka egy nap terméséből szemezgetve (van néhány zseniális):

A kedvencemet külön ki is emelném, ezen felsírtam. Nice Brie Larson referencia.

De tudjátok, mi a vicces? Mindez még SEMMI ahhoz képest, amit Kallie Twitteren művelt, ugyanis véleményének minden szegletét, politikailag korrekt Gamespot ide vagy oda, még ő sem merte a kritikába fogalmazni. Kezdve mindjárt a cikk bejelentésével…

Egy fehér, heteroszexuális férfi meg meri nézni a felesége fenekét, hát nem undorító?

…majd folytatva az igazán érdekes gyöngyszemekkel:

Na ez így szerintem nem igényel túlzott kommentárt. Kallie rögtön az első sorban rasszizmussal vádolja meg a játék alkotóit, noha a freakerek bőrének fehérsége egyébként megmagyarázásra kerül a történet során. Gondolom a dolog elsiklott a lány figyelme előtt, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy az “ol’ lady” megszólításon csattanjon fel hisztisen. Külön vicc, hogy a sima PS4-et érintő technikai problémát meg egyszerűen elfelejtette a cikkbe fogalmazni. A “promise to ride me as much as you ride your bike” szöveg viszont kétség kívül cringe, de baszki… motorosokról van szó, egy olyan férfiról, akinek ez az élete, és egy olyan nőről, aki elfogadja és tiszteletben tartja ezt. Igen, hülyén hangzik, igen, kontextusból kiragadva erősen szexista és ízléstelen, és igen, ez gond nélkül beleillik egy egyszerű motoros srác kapcsolataiban előforduló hétköznapi szóhasználatba, bocsi.

Kallie mindezek után természetesen nem viselte túl jól, hogy sem a Gamespot, sem a Twitter közössége nem bólogató kiskutyaként reagált. A tesztelői tehetségét megkérdőjelező véleményeket kezdetben nagyképű, lenéző felsőbbrendűséggel fogadta…

…ám amint felismerte, hogy a túltolt feminista agenda követőkbe kerül…

…előhúzta a paklijából a bármikor felhasználható áldozat kártyát.

Mindezek után sem adta fel azonban, ugyanis a Gamespot készített vele egy videókritikát a játékról, amiről azt hiszem tökéletesen elmondja a véleményét a lájkok aránya és a priceless topkomment:

Úgy látom a YouTube appot is ideje törölni a telefonodról, kedves Kallie.

No de mozduljunk el egy kicsit a hölgytől más irányba, ugyanis rengeteg megvitatni való pontja van még a közvéleménynek. Ugorjunk például a Polygonra, ami az egyébként meglepően pozitív hangvételű cikkében elejtett két ilyen bekezdést:

Nos igen, erős változások figyelhetőek meg a múlt és a jelen mainstream popkultúráját tekintve. Talán csak a Halálos iramban sorozatban él még a nyolcvanas-kilencvenes évek tesztoszterongőzös macsóizmusa, illetve ahogy az expozícióban említettem, még a szuperhősfilmek is menthetetlenül elindultak a feminizálódás útján. És ez nem feltétlenül baj. Igenis szükség van erős női karakterekre. Egy nő nem csak egy sidekick, nem csak egy megmentésre váró hercegnő, számtalan olyan tulajdonsággal van felruházva, amelyek abszolút érdemessé teszik arra, hogy egy történet hősévé váljon. De nem az összes történet hősévé. Most komolyan számon kérjük, hogy egy motorokon szaladgáló, bandákba verődő karakterek köré épített szkriptből hiányzik az ösztrogén? Könyörgöm, ne próbáljunk már erőszakkal nőiséget szuszakolni oda is, ahol abszolút nincs szükség rá, lásd az elképesztően röhejesen kinéző készülő Terminator folytatás nevetséges promo-képei. Igen, női hősökre szükség van, az említett példák közül ott van mindjárt a The Last of Us Ellie-je, aki nem szimplán lány, de leszbikus is, és ennek abban a történetben tökéletes helye, funkciója van, mert hozzátesz. Az Assassin’s Creed Odyssey Kassandrája szintén teljesen elfogadható, sőt pluszt nyújtó alternatívát kínál Alexios mellett. Viszont a Battlefield 5-nek finoman szólva sem tett jót a már a reklámkampányban is masszívan tolt női karakter, a kőkemény tesztoszteronbomba Gears sorozat készülő epizódjának tipikus leszbikus feminista küllemű protagonistájáról nem is beszélve, pedig a korábbi részekben nem egy erős, mégsem taszító női karakter megfordult. Ugyanez az író – név szerint Colin Campbell – egy másik cikkben kritizálta a játékot a gyerektesbe zárt zombik (név szerint Newtok) létezéséért, elpusztíthatóságáért, mondván arra gondolva, hogy ezek valaha egyszerű, ártatlan gyermekek voltak, kellemetlen émelygés fogta el. Nos, ezzel a dolog morális aspektusát figyelembe véve egyet is értenék, mégis azt mondom, hogy ez így van jól. Ha már fentebb a kollegina a különböző rasszokat hiányolta a fertőzöttek sorából, velem ez leginkább gyerekekkel esik meg, és nem azért, mert szét akarom verni őket bunkósbottal – legalábbis többnyire -, hanem mert egyszerűen azt diktálja a józan ész, hogy ők fertőződnének meg leghamarabb. A konkrét Polygon reviewban azonban ilyesmiről szinte szó sem esik. A karakter nemisége egyedül sablonosságából fakadóan van megemlítve, amivel egyébként egyet is értek, az írás további része a játéknak van szentelve az én személyes véleményemnél negatívabb, mégis teljesen korrekt hangnemben, leginkább az Oregon sivár erdőségeiben kongó ürességet és a küldetések repetitívségét kiemelve a zombi zsáner alapvető, elcsépelt unalmasságán túl. Pedig ezúttal is egy női kritikusról van szó, Alyse Stanley személyében.

Lesznek itt még ennél cifrább dolgok is. Itt van példának okáért az Eurogamer kritikája, aminél már kezd gyanússá válni, hogy ez az egész egy manapság nem szokatlan megtervezett lejárató kampány. Ugyanis újfent hölgy íróról, Malindy Hetfeldről van szó (aki egyébként kőkemény weeb is, tehát végképp nem értem, miért pont az ő kezei közé került a játék, de mindegy).

Maybe someone at Sony was looking at Horizon Zero Dawn, first announced around the time that work on Days Gone officially began, and said right girls, you’ve had your metaphorical glass of ‘secco with this one, let’s make a post-apocalyptic game for real men.

Szinte rögtön ezekkel a kicsit sem demagóg sorokkal indul a cikk, ami gyorsan megalapozza a hangulatot a folytatásra. Egy bekezdéssel később meg is érkezünk a lényeghez, ahol is Malindy nekiáll hasonlóan salty módon fejtegetni a női karakterek emapcipációjának Days Gone általi sárba tiprását.

Nos az utolsó sorok átlagos elitista véleménybuborékban felnövő, tipikus sjw naivitásával karöltve ez a bekezdés önmagában nagyobb agytumort okozott számomra, mint a komplett Kallie jelenség. Ő legalább a lányt intelligensnek találta, míg Malindy szemében már Sarah is irreálisan buta és rossz karakter, hiszen leereszkedett egy egyszeri motoroshoz, aki segítségnyújtás közben elcsépelt csajozós frázisokat kezdett puffogtatni. Szóval ezúttal a női karakter csak azért létezik, hogy elősegítse a férfi fájdalmát, értem. Kíváncsi lennék fordított felállásban mi lenne a kedves recenzor véleménye. Vagy talán egy erős, önálló nőt abszolút nem is érdekelne a férfi sorsa? Fogalmam sincs, nem tudok, és nem is akarok belegondolni. Szóval ha adott esetben az egyébként objektíven, minden szempontból jobb Horizon Zero Dawn női főhőse helyett egy open world game férfit állít be protagonistának, akinek ráadásul az elvesztett nő indukálja a cselekedeteit, az már egy generikus, unalmas, értéktelen, elmaradott szar. Hiszen a nő csak másodhegedűs. Nem fő, érted. Nem ő az első. Ez baj. Ilyen nem fordulhat elő egy videojátékban sem. Ha a készülő új God of Warban nem Freyával kell letépni és máglyán elégetni Kratos heréit és kiszabadítani a toxikusan maszkulin karmaiban senyvedő transzgender Atreust, kettétöröm a lemezt. Itt az ideje bocsánatot kérnem, hogy nem vaginával sikerült megszületnem.

Azért különösen fájdalmasak ezek a mondatok, mert egyébként a kritika további része, noha nyilván erősen negatív hangvételű is, talán az egyik legpontosabb, amit olvastam. A teszter nem felejtette el kiemelni a játék pozitív aspektusait is, még ha úgy összességében számára nem is okozott különösebben nagy élményt, szóval egy rossz szavam nem lenne, ha nem áldozza fel a komolyan vehetőséget a politikai korrektség oltárán. De végül is lehetett volna rosszabb. Mint például a Patrick Klepek vitriolos tollából származó Waypoint kritika, ahol emberünk rögtön az első bekezdéseket a grafikus erőszak miatti nyavalygásnak szenteli egy +18-as játékban. Well done!

Korábban már említettem, hogy a gyerekekkel szembeni erőszak az én szememben épp úgy morálisan elítélendő, mégis a zsáner alapjának kellene lennie, szimplán a következetesség miatt. Az Istenért, az nem ember, csak egy a többieknél valamivel kisebbre animált virtuális lény, egy mozgó paca a monitoron, semmi több. Ne játsszuk már el, hogy ez bármelyikünket is komolyabban megérintené, mert nagyon érződik az izzadtságszag. A következő két bekezdés során már nem szimplán a gyerekeket, de a mezei, humán, nem-Freaker ellenfeleket veszi védelmébe, mert egyébként olyan ritka, hogy egy videojáték során látszólag ártatlanokat kell megszabadítani szomorú életüktől. ” Cha-ching. “ Rendesen ideges lettem. Azért ennyire ne színészkedjük már el az erkölcscsőszt egy olyan közegben, ahol például GTA-szerű játékok vannak – teljes joggal – piedesztálra emelve, mert egészen szánalmas erőlködésnek tűnik. A későbbiek folyamán még Deacon egyébként botegyszerű és tényleg megkérdőjelezhető morális kódjáról is bitchel egy sort, miszerint nőt nem lő le, ha csak nem feltétlenül szükséges, ellenben eladja rabszolgának. Őszintén, ez így tényleg vicces, noha szerintem nem ellentmondás, mert a gyilkosság nem összeegyeztethető a rabságba taszítással, még ha bizonyos szemszögből ilyenformán is elveszed az életét. De továbbra is egy videojáték karaktereiről van szó, Patrick pedig, miután letörölte az állán lassan lecsurranó szójatejet, ezt nem szívesen fogadja el. De tudjátok, miért ironikus ez az egész? Mert a két mondatos bemutatkozásának egyike a következő:

He secretly wishes he was writing about horror movies every day.​

Tehát igazi emberek nyugodtan játszhatják, hogy öldösik egymást, az nem olyan borzasztóan kegyetlen, akkor a barátunk nem fordul el. Komolyan, kezdek egyre inkább összezavarodni.

A Screenrant írása szintén megemlíti a nőkkel szembeni előzékenységet a negatívumok sorában, majd két sorral lentebb ő is rasszistáz egyet a készítők felé, amiért egy “confusingly unnecessary” flashbackben próbálták magyarázni a fekete motorosok hiányát, bár gyanítom, ha ezt nem teszik meg, az legalább ekkora baj lett volna. Nem sokkal később pedig a cikk írója, Ty Sheedlo tesz egy kimondottan rasszista színezetű kijelentést, gyakorlatilag degradáló, pejoratív szóként használva a “fehér” szót:

Side storylines pack a bit of emotional punch and shift the viewpoint a bit further from “whitest dude in Oregon.”

Keith Stuart a The Guardian hasábjain vitába szállva Malindyvel és Kallie pártját fogva Sarah szellemi képességeit méltatja, mindemellett értetlenkedik, miért választana egy ilyen okos és intelligens lány egy kemény, macsó motoros férfit társául. Egyre kevésbé tudom elhinni, hogy ezek az emberek ebben a világban élnek.

A továbbiakon csak essünk túl, mert már így is túl hosszadalmas a lista, és az igazán nagy dobást a végére tartogatom. A Kotaku cikke bár csak elejtett félszóval, de újfent a negatívumok közt említi Deacon bőrszínét:

It is exhausting to watch another gruff white dude experience the extremes of humanity

A VG24/7 írásáról pedig már gyakorlatilag szót sem kell ejtenem, hogy röhejes legyen. Újfent a megkérdőjelezhető morális kódot előrángatva, de a korábbiaknál is nevetségesebb, provokatívabb módon hozza fel a szexizmus vádját:

Deacon is a drifter who makes a living hunting bounties across the Pacific Northwest, monetising the post-apocalypse. He never hesitates to use his gun, though he doesn’t shoot women unless he has to – it’s his code. He’s like a sexist, murderous Batman who wears a backwards cap and a biker gang cut. Twatman.

Nos valóban, pusztán nemi alapon nem lelőni egy nőt elég szexista gondolat. Mind jobban jártunk volna, ha megteszi, nem igaz? Bár nem tudom, ilyen alapon a szexizmus a világ melyik dolgára NEM húzható rá? Létezik egyáltalán ilyen? Ahogy felnézek Twitterre, nem hinném. Ugyanis a masszívan progresszív gamer sajtó cikkírói közül nem egy kőkeményen beleesett a szexizmus, sőt némely esetben már-már a gyűlöletbeszéd vádjába. Vessünk is a helyzetre egy pillantást:

Alex Avard, a GamesRadar írója kiakadt a korábban már említett idézeten. Oké, valljuk be, ez tényleg egy kifogásolható mondat, ezt a pontot megadom.
Viszont az erre érkező reply az Edge Online írójától már kellően gyomorforgató és offenzív. Jen Simpkins, azon túl, hogy a bemutatkozásában “princess of print”-ként hívja magát, egyébként tehetséges. A tavalyi Woman in Games Awardson ő lett a Journalist of the Year, szóval annak ellenére, hogy weeb, nem lenne vele probléma, csak hát…
Kallie önmagához méltón reagálja le a cikkét ért negatív kommenteket.
És akkor az abszolút kedvencem, Cassidee Moser, aki azon túl, hogy IGN-editor (miért nem lepődtem meg) a bemutatkozása szerint “Your cool gay cousin. (she/her)” Nabasszameg.

Mit lehetne mondani végszóként? Progresszivitásra, diverzitásra igenis szükség van. A videojátékokban is. Egészen addig a pontig, amíg a dolog helyén van kezelve és nem fordul át erőltetett, erőszakos propagandába. A straight, a white és a male gyakorlatilag szitokszóvá aljasult az emlegetett újságírók elméjének bugyraiban, és ez hosszú távon legalább annyira káros lesz, mint a faji, nemi, vagy szexuális hovatartozás alapján történő hátrányos megkülönböztetése a különböző kisebbségeknek. Mert a dolgok túlerőltetése mindig és kizárólagosan kontraproduktív eredménnyel zárulhat. Nem, hogy növeli az elfogadást, de inkább csak mélyebbre ássa az árkokat és szítja a feszültséget, ám ezt nehéz észrevenni a szűk véleménybuborék mögül, ahová ezek a zsurnaliszták zárták magukat. Kallie cikkének reakciói tökéletesen rávilágítanak arra, hogy az emberek nagy részének már tele van a töke azzal az ösztrogéndózissal, amit a média próbál a véráramukba injekciózni kéretlenül, nap mint nap. Tehát újfent megemlítem, hogy diverzitásra igenis szükség van, a szórakoztatóipar minden területén, mert ez egy fontos dolog mindaddig, amíg lényegi szerepe van a marketingen túl. Szükség van… de hogy kurvára nem a jelenlegi formában, az is biztos.

Not here for weird straight male wish fulfillment, thanks.

UPDATE: és a Kallie-saga folytatódik. Kedvenc hősnőnk ugyanis kirakott a Twitterére valamit, ami nagy valószínűséggel fake, és még ez lenne a jobbik eset, különben valami nagyon kínos dologról van szó. Lássuk:

Mi is történt itt? Egy állítólagos triggered Days Gone fan ráírt a hölgyre és elküldte melegebb éghajlatra. Az effajta konkrét személyes támadás, érvek nélküli mocskolódás minden formáját elítélem. Bármit is írt ki valaki az internetre, magadról állítasz ki szegénységi bizonyítványt, ha reakcióként alpáriság bűze árad a szádból mondanivaló helyett, így ha valóban létezik az úriember, teljes mértékben megérdemelne valami szankciót. Na de itt kezd érdekessé válni a történet, ugyanis Kallie megtorlásként azt választotta, hogy elküldi az üzenetről készült screenshotot a kedves anyukának, ami talán még érthető lépés is lenne egy hisztiző tini esetében, bár számomra lestalkolni idegen emberek családját legalább annyira antipatikus. Viszont a kapott válasz már némi gyanúra ad okot. Alapból miért foglalkozna egy negyvenhez közeli férfi internethasználatával a valószínűleg hatvan év környékén tengődő édesanyja? Pláne, hogy az a férfi tipikus tizenéves hülyegyerekként fogalmazott, és “Suzanne” válasza szerint nagyjából úgy is van kezelve. Na de történnek a világban fura dolgok, illetve minden családban más körülmények uralkodnak… viszont az, hogy a sztori azon nyomban kikerült a nyilvánosság elé és Kallie fürdőzik az együttérzést hazudó seggnyalás és a lájkok tengerében, már némileg megtöri az események hihetőségét. Hiszen mégis mennyire egyszerű összehozni egy ilyen üzenetet, egy percbe sem telik csinálni egy kamuprofilt, amivel aztán saját magadnak küldesz valamit, hogy aztán azon nem is szimplán önmagad, de kompletten a női nem nevében megsértődhess…