198X game review

A közelmúltban nosztalgiával és múltidézéssel gyakorlatilag bármi eladhatóvá vált, ami nem is meglepő, tekintve, hogy a jelenkori túlszabályozott, rendszeres internetes hisztik pestisétől sújtott, különféle aktuálpolitikai ideológiákkal átitatott ipari szutyok sokak szemét a popkultúra aranykorának gondtalan és felhőtlen időszakára vetette. Az effajta művek visszarepítik az embert abba a világba, amikor még nem különféle kvóták és agendák szabták meg a szórakoztatóipar aktuális kínálatát, ennélfogva kevesebb volt a tervezőasztalon nagy precizitással összefércelt, minél szélesebb célközönségre pozicionált szürke középszer, viszont annál több a buta, bárdolatlan, de lélekkel és identitással rendelkező alkotás.

Igaz mindez a videójátékokra is, ahol ugyan természetesen AAA szinten is akadnak csodálatos művek a mai napig (mert korántsem volt minden jobb régen), de az újszerűség és kísérletezőkedv bátorságát, vagy épp a régmúlt divatjainak rózsaszín ködös felidézését jelenleg az indie közeg szolgáltatja, amire én legalább annyira vevő vagyok, mint a 4k szemkifolyató szépségeire. Ebben a szellemiségben fogant a Hi-Bit Studios gondozádában készült 198X, amely a sikeres Kickstarter kampányt követően nemrég került fel Steam-re, és azzal a lendülettel a librarymbe is az enyhén magasra belőtt árcímke ellenére.

A korábbi videójáték-szakíró, Tobias Bjarneby (aki olyan svéd magazinokban publikált cikkeket, mint a Nintendo-Magasinet, vagy a Super PLAY) fejéből kipattanó koncepció szerint az 198X egyfajta epizodikus hommage-kollekció, melynek ez csupán az első szelete, de máris öt különféle műfaj egy-egy klasszikusának átdizájnolt verziójába nyerhetünk bepillantást. Mindemellett az egészet keretbe foglalja egy szimplán Kid névre keresztelt protagonistát a központba állító coming of age sztori, amiben a külváros szürkeségéből menekvő tizenéves felfedezi egy füstös játékbarlang árkád kabinetjeinek fényeiből áradó új világok ellenállhatatlan csáberejét. A történet során tulajdonképpen csupán néhány monológ alatt mereng az életről, közhelyes és egyszerű mondatokkal szembesül a szabadság iránti vágy fojtogatásával, mégis abszolút azonosulható valakinek, aki a készítőkhöz hasonlóan a korszak szerelmese, pláne ha hasonló gondolatokon lamentálva töltötte fiatal éveinek egy részét. Mindezt az azonosulást segíti a főhős névtelenségén túl kvázi-nemtelensége is, ugyanis az egyértelműen fiús külső ellenére egy nő, Maya Tuttle narrálja végig személyében az eseményeket, ezáltal enyhén feminin jegyekkel felruházva őt, ám mindezt a legkevésbé sem zavaró módon. Őszintén szólva eleinte észre sem vettem, orgánuma éppúgy illik egy fiatal sráchoz, mint enyhe melankóliát sugárzó hanghordozása az elhangzó mondatok tartalmához.

Ehhez társul a gyönyörű pixel-art látványvilág, amit talán csak Yuzo Koshiro és a többi zeneszerző synthwave-be hajló taktusai tudnak felülmúlni, tehát összességében az 198X audiovizuális oldalról valami hihetetlenül erős. Minden egyes képből érezni a retró videójátékok, az egykori játéktermek hangulata iránti szeretetet, ami a játékosra is óhatatlanul átterjed a cirka másfél órát felölelő kaland során. Egyébként a korábban megnevezett író/rendezővel karöltve a csapat egyes tagjai részt vettek a Stockholm Museum of Video Games alapításában is, ezáltal felvésve egy újabb meglátogatandó helyet a bakancslistám “túl szegény vagyok hozzá” címmel ellátott szegletébe.

A játék maga egy Streets of Rage-re hajazó, ” Beating Heart” névre keresztelt beat ’em up-pal nyit, ami őszintén szólva nekem némileg csalódás volt, ugyanis a kollekció darabjai közül talán ez találta be legkevésbé az ízlésemet. Ennek ellenére természetesen izgalmas szétcsapni a punkok között, különösen ha felkapunk egyet a földön szanaszét heverő baseball ütők közül, ám a továbbiakban ennél csak élvezetesebb darabok kerülnek terítékre.

Úgy, mint a Gradius, vagy az R-Type által kitaposott ösvényen haladó oldalra szkrollozós shoot ’em up, ami személyes kedvencemmé vált, bármikor gondolkodás nélkül kifizetnék belőle egy teljes játékot is. Gyönyörű, hangulatos, és megszabadult a stigmától, ami számomra csaknem játszhatatlanná, de legalábbis szenvedőssé teszi a műfaj prominens képviselőit: nem olyan irdatlanul nehéz, sőt kifejezetten könnyű, magamfajta egyszerű kacskakezű halandó számára is könnyen letudható. Ez egyébként a gyűjtemény minden darabjára érvényes, nehézségükben a mai kor igényeihez vannak igazítva, tehát senkinek nem okoznak majd különösebb problémát.

Ezt követi az egyértelmű Outrun-klón “The Runaway”, ami egyfajta főhős útjára húzható metaforaként szolgálva a kacskaringós pusztaságban kezd, majd a végén befut a lila színű éjszakai égbolt alatt, távoli toronyházak sziluettjeivel és soksávos utak féktelenségével megjelenő nagyváros területére, ahol – a többi game-mel ellentétben – Kid hosszasan elmereng a játék által nyújtott szabadság és saját felnövésének küzdelmei nyújtotta relációról. Önmagában talán nem kiemelkedő, de ezzel együtt mégis az egyik legmaradandóbb élménnyé avanzsál.

Amit viszont maga a játék is könnyedén elvisz a hátán, az a “Shadowplay”, ami egyfajta nindzsás cucc a Strider nyomdokain. Ez a leghosszabb szegmens, és egyértelműen a legkidolgozottabb, mindemellett a legnehezebb is, azonnal ölő halálcsapdák és ellenfelek hordáinak sora vár arra, hogy átshinobizzunk rajtuk. Komplex és gyönyörű pályák, csodás zene és epikus befejezés, szóval újfent egy olyan címről van szó, amiből bármikor örömmel fogadnék egy teljes értékű kiadást is.

Befejezésképp egy általam kevésbé ismert műfajba, a first person nézetű dungeon crawlerek világába lettem elkalauzolva a “Kill Screen” nevű RPG által, és meg is lettem győzve egyhamar. Ahogy sárkányok után kutatva felfedezzük a labirintust és irtjuk a szörnyeket a szimpla kék csíkokból álló falak között, talán a legerősebb retró élményt nyújtotta, mindemellett a véletlenszerűen feltűnő ellenfelek kezdetben frusztráló sokasága szintlépéseinket követően egyszerű, kaján mosollyal irtandó csordává silányul. Mindenképpen szeretnék a jövőben több hasonló programba belevágni és felfedezni a videójátékok birodalmának ezt a szegletét is.

És ez az, amire az 198X igazán jó. Felfedezni, kíváncsiságot kelteni, betekintést nyújtani egy világba, amiből jelen generáció – legnagyobb bánatomra engem is beleértve – sajnos kimaradt. Megfelelő tisztelettel nyúl a felidézett címekhez, és kíméletlen sóvárgást kelt a játékosban aziránt, hogy visszarepülve az időben betérjen egy játékterem ajtaján. Mindez azonban közel 10 dollárért nem feltétlenül éri meg a rövidke játékidőt tekintve, hiszen tényleg mindenből csak egy kis ízelítőt kapunk, ráadásul sajnos ki kell mondani, hogy nem mindegyik műfaj állta ki tökéletesen az idő próbáját, némelyiket főképp a körítés viszi el a hátán. Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni az érzéseimet, hogy az 198X, mint szórakoztatásra szolgáló produktum, a fent emlegetett pozitívumok áradata ellenére sajnos nem kifejezetten jó, önálló videójátékként egyszerűen nem állja meg a helyét.

Azonban mint élmény, kiváló, maradandó, és lélekemelő, egy percre sem bántam meg a megvételét. †