Tenkuu no Escaflowne anime review

Kifejezetten gyengéim a különböző műfajokat keverő, ezáltal egészen egyedi atmoszférát teremtő alkotások, és a ’96 tavaszán elstartoló Tenkuu no Escaflowne mindezt két aspektusból is szállítja. A főképp a Macross szériáról ismeretes Shoji Kawamori fejéből kipattanó ötlet egy hétköznapi lány különös események következtében történő, fantasy világba való teleportálásáról szól, ahol azonban kardok mellett különféle mechákba ülve vívják az emberek a csatáikat, illetve a változatos repülőszerkezetek is inkább bírnak futurisztikus, mintsem medieval jelleggel. Mindemellett a kezdeti elképzelés még jóval shounen-szerűbb elgondolást takart, ám a később direktori székbe ülő Kazuki Akane (aki pályája során például a Noein sorozaton, vagy a Birdy the Mighty 2008-as remakején dolgozott) némiképp eltolta a hangvételt a shoujo irányába, és változtatott a főhősnő küllemét illetően, ezáltal célkeresztbe véve a női közönséget is, noha ez a kilencvenes években az animék rajongótáborát tekintve talán nem volt még annyira számottevő, mint manapság. Nobuteru Yuki karakterdizájnerrel karöltve megalkották a kezdetben átlagos, hosszú hajú, tipikus animehősnőként elképzelt Hitomi helyett a jóval egyszerűbb és ezáltal emberibb, olykor egészen valósághű személyiségjegyekkel felvértezett végleges valóját, mindemellett a változtatások a férfikarakterek megjelenésének is erősen bishounen jelleget kölcsönöztek. Egy a rendezővel készült interjút olvasva találtam az információt, miszerint az orrok kinézete nem rajta, hanem teljességgel a dizájneren múlt, és talán ez volt számomra az egyetlen kifogásolható pont, mert a szereplők arcából kiálló gigantikus, hegyes dárdák nem egészen illenek az összképbe.

Ettől eltekintve az anime szemnek kellemes látvánnyal bír, kora ellenére legtöbb jelenetében ma is megállja a helyét, sőt a régies minták és színhasználat kölcsönöz számára egyfajta esztétikus behatást, amit az újabb sorozatok egyszerűen képtelenek utánozni. A sárkányok animációja persze mai szemmel kifejezetten megmosolyogtató, noha a nostalgia goggles felvétele számomra jócskán megszépítette a dolgokat. Amikről azonban feltétlen szót kell ejteni, azok a Kimitoshi Yamane rajzasztalán tervezett, Guymelef névre keresztelt, 8-10 méteres mechák, amik valami különös csoda folytán abszolút nem ütnek el az egyébként középkori fantasy környezettől. Érezhetően régies, kvázi-realisztikus cammogó mozgásuk olyan tiszta erőt sugall, hogy roppant kardcsapásaik szinte a monitort is beszakítják, mindemellett tiszteletet parancsoló szépséggel emelkednek a lábaik közt szaladgáló kétkezi harcosok törékeny alakja fölé. Nem vagyok a műfaj szakavatott ismerője, de egyelőre ennél jobb mechadizájn még nem került a szemem elé.

A történetet nem szeretném különösebben taglalni, de lényegében ahogy már említettem, a hétköznapi japán iskolába járó Hitomi épp, mikor próbálna szerelmet vallani kiszemeltjének, különös események következtében Gaeán, egy olyan világban találja magát, ahol az égre nézve távolról láthatja a Föld körvonalait. Ez a pre-isekai-szerű koncepció mai szemmel ugyan nem különösebben érdekes, talán még kevésbé egyedi, Gaea világának felépítése van olyan izgalmas és kidolgozott, hogy könnyedén túllépjünk a mára már elcsépelt kliséken, noha az eredetileg tervezett 39 epizód helyett végül csak 26 készült is el. Sajnos mégis ez hordozza magában az anime talán legnagyobb negatívumát, az összecsapottnak tűnő második felét, ami különösen a kissé lassú, de a legkevésbé sem unalmas első néhány rész tökéletesen ívelő narratívájának viszonyában érezhető. A végén már szinte halmozódnak a sorsdöntő események, nem hogy részről részre, de konkrétan részeken belül is oda-vissza rendeződnek az erőviszonyok, az effajta kapkodás pedig sajnos kíméletlen nyomot hagy a cselekmény lendületén.

Ennek ellenére a karakterek jellemfejlődése kifejezetten szép ívet mutat, különösen talán Vant, a Gaeabeli királyság fiatal uralkodóját tekintve, aki tipikus, öntelt, forrófejű, antipatikus gennygombócból teljesen szerethető protagonistává avanzsál, ezzel gyakorlatilag túllendülve sorozatbeli riválisán, a kezdetben minden tekintetben tökéletesnek tűnő Allen Schezaron, aki lovaghoz méltó kardforgató képességei mellett hosszú szőke hajával és “földlakó” szerelmének arcára emlékeztető fizimiskájával rögtön rabul is ejti Hitomi szívét. A köztük – természetesen – kialakuló szerelmi háromszög azonban nem kifejezetten jól megírt, pláne Hitomi utolsó epizódbeli cselekedeteit tekintve, amit ugyan nem szeretnék elspoilerezni, de részemről az anime legnagyobb hülyeségéről van szó.

És ha már Hitomi – egyszerűen képtelen vagyok megállapítani, hogy kedveltem, vagy nem, mert teljesen ambivalens érzésekkel küzdök vele kapcsolatban. Egyrészről relatíve realisztikus lányként viselkedik, mindazonáltal olykor vannak kifejezetten borzalmas döntései, végletes pacifizmusa pedig gyakran már irritáló, különösen amikor az egész sorozat talán legizgalmasabb jelenetének betudható, Allen és Van közti, Escaflowne és Scherazade pilótafülkéjében vívott epikus, mindent eldöntő guymelefcsatát hisztizi félbe. Ugyanakkor kifejezetten dicsérendő, hogy nem egy szimpla gyenge, folyton megmentésre szoruló, érdektelen mellékszereplő a férfiak mellett, mindezt úgy, hogy nem válik nevetségesen overpowered Mary Suevá, mint a mai nőkarakterek többsége. Képes önállóan döntéseket hozni, saját akaratából cselekedni, illetve kifejezetten fontos szerepe van jövőbe látó, kártyajósló képességének, mindemellett fizikailag több férfit is kenterbe ver, sportoló múltjának köszönhetően.

Egyébként a főbb karaktereken felül sincs különösebb gond a szereplőgárdával, talán csak a Merle nevű macskalány okozott néha kellemetlen pillanatokat az egy évvel később Pikachut megszólaltató Ikue Ohtani fülsértő hangja okán, de egyébként teljesen aranyos szereplőről van szó. Ellenben az antagonista oldallal már akadtak kisebb problémáim azon túl, hogy a főboss motivációja erősen klisés és sok szempontból kikezdhető. A Folken személye mögött rejtőző, egyébként kiváló plot twist viszonylag hamar napvilágra kerül, ám ennek kiváltó okai, noha nagyjából tisztázottak, mégsem tűnnek megalapozottnak, a karakter végjáték felé esedékes random pálfordulásairól nem is beszélve. Azonban még mindig jobb, mint Dilandau, akiről ugyan az utolsó epizódokban szintén sokminden kiderül, egészen addig borzasztóan sekélyesnek tűnnek a motivációi, és a sietség miatt azután sem állnak kimondottan erős lábakon. Ráadásul őrült agresszivitása kifejezetten dühítő, különösképp, mert szinte állandóan vele kerül szembe valamelyik főhős, és jellemzően el is keni a száját, ám mindig akad egy alattvaló, aki az épp gyilkos csapásra emelt kard útjába vetődik, ezzel megmentve urának nyomorult életét.

Mindazonáltal a szereplők egymáshoz fűződő viszonya, ha kibővítjük a fentebb említett, kissé összecsapott végkifejletbe torkolló love trianglet a komplett kapcsolati hálóra, egész szépen kidolgozott, olykor kifejezetten érdekes, sőt mi több, meglepő pillanatokkal szolgál. Személyes kedvenc momentumom, amikor Hitomi féltékenység által vezérelve egy olyan, jó szándékba bújtatott, de teljességgel önérdekű cselekedetre szánja el magát, ami annyira realisztikusnak hatott, amennyire nem várnánk egy alapvetően teljesen tiszta hősnőtől hasonlót. Fontos azonban megjegyezni, hogy a románc abszolút nem veszi el a figyelmet az egyébként is erősen emocionális töltetű jelenetektől hemzsegő alaptörténettől, a különféle romantikus kikacsintások ellenére ez még mindig egy háború övezte fantasy setting, jó ütemben adagolt drámai jelenetekkel és számtalan fordulattal taglalva.

Az anime legnagyobb pozitívumát azonban nem látni, hanem hallani lehet, és most nem kifejezetten az egyébként kiváló és nagy nevekkel tarkított seiyuu gárdáról, hanem Yoko Kanno zenéjéről beszélek, ami valami egészen fantasztikus, elmondhatatlanul nagy boostot ad az események hangulatának. Miközben írom a postot is az Escaflowne soundrackje szól a fejhallgatómból. Már önmagában ezért megéri elkezdeni a sorozatot, bár ettől függetlenül is kifejezetten ajánlott, ha valaki hozzám hasonlóan nem riad vissza az egyedi módra kevert műfajoktól és a feszes, küzdelmekkel tarkított, de mégis alapvetően érzelemközpontú történettől. A Tenkuu no Escaflowne (vagy The Vision of Escaflowne) a kilencvenes évek animetermésének egy prominens képviselője, és még úgy is képes volt klasszikussá nemesedni, hogy a ’96-os év egyébként is kiváló műveket tárt a közönség elé, mint példának okáért a Slayers Next vagy a Rurouni Kenshin, de még az Evangelion is átnyúlt kissé ’95 őszéről. Szóval a néhány említett problémám ellenére az anime részemről fenntartások nélkül kiérdemelte a recommended címkét, és a legkevésbé sem bánom, hogy végre bepótoltam, talán csak azt, hogy nem évekkel korábban került erre sor.