Watashitachi no Shiawase na Jikan manga review

Talán egy évtizede, életem egyik első mangájaként olvastam ezt a kis nyolcfejezetes történetet egy réges-régi e-gf ajánló szavait követve, ám már akkor sem igazán tudott magával ragadni ez az irdatlan tömény, mégis felszínesnek ható tragédiaömleny.

A történetet Yumeka Sumomo (vagy ahogy más néven publikál, Sahara Mizu) adaptálta manga formátumba a híres dél-koreai hölgy szerző, Gong Ji-Young tollából fakadó egyik regényből, amely angol nyelvterületen Our Happy Time címmel jelent meg, és állítólag nagyon jó, bár hasonló szuperlatívuszokat hallva a mangáról ebben őszintén megvallva némileg kételkedem.

Előrebocsátom, hogy a post további része egyesek számára megosztó lehet, de képtelen vagyok nem megemlíteni legalább néhány félmondat erejéig bizonyos dolgokat annak érdekében, hogy megfelelően tudjam megfogalmazni, mi volt a konkrét problémám ezzel a mangával azon túl, hogy egyébként egy gyomorforgatóan túltolt, tearjerker klisékupac. Amivel a leginkább feldühített, az a depresszió és az öngyilkossági kísérletek elbagatellizálása. Mármint a két főszereplőnek kétség kívül van oka depresszióra, hiszen konkrétan karakterük sincs, mindkét fél pusztán egy borzasztó balsorsra felfűzött egyszerű váz, akik annyi viszontagságon mentek keresztül, hogy az a végére már szinte komikussá válik, mégis az ezekre adott reakcióik nem hogy átélhető emberi érzelmeket nem tükröznek, de kifejezetten jól felidézik az önmagukat kivétel nélkül BPD-vel diagnosztizáló Tumblr-korosztály figyelemhiányos divatdepresszióját. Könyörgöm, Juri konkrétan meg is említi, hogy a korábbi három öngyilkossági kísérlete során azért nem választott biztos módszert, mert egy szalmaszál még mindig kötötte az élethez, ergo gyakorlatilag nem meghalni, hanem figyelmet és sajnálatot kapni vágyott. Felmenőihez való viszonyát tekintve ez egyébként teljesen érthető, viszont a manga efölött semmiféle ítéletet nem mond, ezáltal kifejezetten edgy dolognak érzékeltetve magát az öngyilkossági kísérletek folyamatát, sulykolva hogy no problem, válassz olyat, amivel úgysem sikerül.

A férfi karakter, Yuu viszont annyi mindent élt át, annyi borzalmas dolog került elő a múltjából ezalatt a röpke nyolc fejezet alatt, hogy a végén már kontraproduktív hatást elérve komolyan nevethetnékem volt figyelve a már-már krisztusi passióba hajló szenvedéstörténetét. Tudni kell, hol a határ, így nem lehet drámai hatást elérni, pláne, hogy a manga végeredményben legitimálja az általa elkövetett gyilkosságokat a korábban vele történtek függvényében, és eléri, hogy az olvasó szimpatizáljon vele, majd sajnálja őt, holott legalább annyi tragédiának volt katalizátora, mint elszenvedője. Még nem is mondtam, hogy a történet alapvetően egy halálsoron játszódik, ahol Yuu is tölti végnapjait rejtélyes sötét múltja miatti retorzióként, olyan barátságos körülmények között, hogy én unironikusan szívesen beköltöznék. Tulajdonképpen az egész sztori alapvetően egy halálbüntetés ellenes tanmeseként próbál szolgálni, ám teszi mindezt némileg gyermeteg, kifejezetten fiatal nők érzelemvilágát megcélzó módon, erősen visszatetsző gondolatokkal megtűzdelve. Jelen bejegyzésben nem szeretnék belemenni a halálbüntetésről alkotott véleményem kivesézésébe, de az egészen biztos, hogy nem ez alapján a történet alapján fog megváltozni bennem a témáról alkotott konklúzió.

Mindazonáltal nem mondhatom kifejezetten rossznak az összképet, hiszen a rajzolás szép, az obviously magas, helyes és fiatal Yuu illetve a természetesen tökéletes alakú Juri generikus küllemétől eltekintve a panelek rendezése kifejezetten kellemes a szemnek olykor. Mindemellett banális mivolta ellenére a gördülékenyre írt történet kellően olvastatja magát, az egykötetnyi anyag gond nélkül kivégezhető egy húzásra még akkor is, ha valaki ízlésének hozzám hasonlóan akadnak szájhúzásra okot adó pillanatok. Tehát nem tudom kifejezetten azt mondani, hogy rossz volt, de a 8,73-as MAL értékelés nagyjából annyira áll távol a valóságtól, mint amennyire az utolsó oldalak eseményei az összeborulós happy end boldogságától.