Kaze no Tani no Naushika anime review

Ez a bejegyzés először 2019. jan. 18-án lett publikálva a WeebCorner oldalán.

Frissen induló sorozatunkban [nem élt meg sok részt lol – Sentry] következetesen végighaladunk a Studio Ghibli nevéhez köthető egész estés animék impozáns során, nagyjából kronológiai sorrendben, a teljesség igénye nélkül. Kezdve mindjárt egy olyan filmmel, ami – micsoda plot twist – gyakorlatilag nem a legendás stúdió keze munkája, hiszen 1984-ben, egy évvel a megalapítás előtt jelent meg, mégis leginkább a Ghibli kollekció részeként hivatkoznak rá. Ilyen formában került DVD-re itthon is, “Nauszika – A szél harcosai” címmel. Későbbi sikere indukálta a Ghibli megalapulását, és mivel a stáb jelentős része már itt is együtt dolgozott, talán helytálló a csoportosítás. Szóval van relatíve igényes magyar kiadás, de természetesen inkább az eredeti verziót ajánlom, tekintve, hogy a szinkrontól nem nehéz fülrákot kapni. Mindenesetre azért örömteli, hogy mikor az animekultúra néhány éve be lett rakétázva a mainstream köztudatba, ilyet is megéltünk.

Ez az írás némileg egy összefoglaló prológusként is szolgál majd, mintsem független, célzott kritikaként, ugyanis Miyazaki későbbi filmjeinek közel összes szimbóluma már itt tetten érhető, kezdve az erős fiatal lány karakterétől a furábbnál furább repülő alkalmatosságokhoz való vonzódáson át egészen a masszív környezetbarát üzenet szajkózásáig, de ezekről alant és a későbbiekben is fog még esni nem kevés szó.

Az anime Miyazaki saját művének, az 1982 és 1994 között az Animage magazin oldalain futó, hasonló című mangának az adaptációja, annak első tizenhat fejezetét dolgozza fel. A koncepció alapjai egy 12. századi japán történetben gyökereznek, ami egy bogarakhoz megmagyarázhatatlanul vonzódó hercegnőről mesél, a Nausicaä név pedig egy görög mitológiából, illetve Homérosz Odüsszeiájából ismerős, jóságos és a természetszerető karakter; mindebből kiviláglik, hogy Nauszika maga a megtestesült tökéletesség, személyiségén pusztán ártatlan naivitása ejt némi csorbát. Kiváló harcos mivolta ellenére bűntudatot érez, amikor egy – kellően indokolt – esetben dühtől elragadva egy ember ellen kell emelnie a kardját, és az erdő veszélyes lényeit empátiával kezelve a legvadabb szörnyetegekkel is képes szót érteni.

Volt egy borzalmas, megvágott amerikai kiadás Warriors of the Wind néven (röhejes borítója a bejegyzés végén), ami tipikus példázata annak, mennyire nem értette egykoron a nyugat Japán szellemiségét. Gyakorlatilag kiollózták a lényeget és legyártottak egyfajta akciófilmet, mert szocializálódjon csak gyilkolászáson a gyerek, jobb lesz az neki, mint ez a nyomorult pacifizmus, ami a filmből árad. Merthogy ebben a filmben valójában nincs igazi gonosz, mindenki a föld és az emberiség megmentését tűzte ki célul, csak míg Nauszika a békés együttélés útján próbál járni, addig az antagonistaként szolgáló Kushana hercegnő, a Tolmék haderő parancsnoka a rovarok kiirtásában látja az egyetlen reményt, és szeretné visszaállítani az emberiség egykori státuszát. Gátlástalansága okán azonban mégis elítélhető morálisan, hisz célja érdekében akár embertársain is szemrebbenés nélkül gázol át, ezzel plántálva a nézőbe Miyazaki kevéssé pozitív véleményét az általános emberi hatalomvágyból fakadó értelmetlen viszálykodásról, amelyet háborúnak nevezünk.

Ez alól gyakorlatilag csak Nauszika és népe kivétel. Fiatal hercegnőjük csodálatos, sőt már-már szentséges mivoltát a Szél völgyének lakói szinte szakrális tisztelettel övezik. Az itt élő emberek félelemmel vegyes tisztelettel szemlélik a szomszédságukban tanyázó mérgező erdőt, hozzászoktak a tápláléklánc második helyéhez, és ha csak nem feltétlenül szükséges, nem provokálják a szinte kollektív tudatot sejtető összhangban támadó rovarok megállíthatatlan seregét, inkább azok levetett páncélját eszközkészítésre felhasználva alkalmazkodtak az új világrendhez.

Harmadik félként Pejite népe említhető meg, akik Kushanához hasonlóan a negatív oldalt erősítik, sőt egyes cselekedeteikből kicsit talán túlzottan is árad az inhumánus kegyetlenség, ami az egész film számára émelyítően didaktikus környezetvédelmi propaganda jelleget kölcsönöz. Egy bizonyos flashback-szerű jelenet, amikor a kislány Nauszika próbálja elrejteni az Ohmukölyköt vérszomjas fajtársai kegyetlen tekintete elől, már konkrétan demagóg túlzás. Számomra egyszerűen nem szimpatikus ez az emberi jellemet teljességgel megvető, kérlelhetetlen pesszimizmussal a rovarok erkölcsi nívója alá rendelő világnézet, de az életmű bizonyos későbbi darabjaival összevetve ez az apróság még bőven az elnézhető tartományba esik, ugyanis az említett momentumok kivételével Miyazakinak, még ha csikorogva is, de sikerült a jó ízlés keretei közt maradnia – egyébként vitathatatlanul fontos üzenetet közvetítő – tanmeséjével.

Az anime világa egyfajta időn kívüli korban játszódik. Bizonyos elemeiben a távoli jövő technológiai újdonságait tárja elénk, ám ezt a “Seven Days of Fire” névre keresztelt egykori globális háború visszarobbantotta a kardokkal hadonászó középkor puritánságába. Az erdő mérgezett talajának ötletét valós, megtörtént természeti katasztrófák és egyes nyugati alkotók művei inspirálták, látványvilága pedig még így, csaknem harmincöt év elteltével is szemet gyönyörködtető. És akkor mindenképp szót kell ejteni Joe Hisaishi zenei anyagáról, ami részemről talán az anime legnagyobb pozitívuma, az OST minden taktusáról kizárólag szuperlatívuszokban érdemes beszélni.

A szkript kiválóan megírt, érzelmes párbeszédek és meglepő, izgalmas fordulatok sora, mégis volt némi hiányérzetem olykor. Például Yupa mester karakterét illetően, aki egyfajta birodalmak közt vándorló, közismert harcosként lett felvezetve, ám néha óriási bajsza alá puffog egy random bölcseletet, amivel továbbgördíti a kelepcébe futott cselekményt, és semmi több. Egyszerűen túl kevés személyiségjegye van annak ellenére, hogy kvázi központi karakterként lett beállítva az elején. Hasonlóan elsikkad az események mozgatórugójaként induló, majd mindösszesen cirka másfél percre előkerülő Óriásharcos szerepe. Valószínűleg a jóval nagyobb ívű sztori, ami Miyazaki fejében kezdett összeállni, egyszerűen szétfeszítette a kétórás játékidő korlátait, és ez az egyébként minden szálat elvarró lezárás ellenére is valamilyen szinten érezhető maradt.

Összességében egy általam mérsékelten kedvelt rendező hasonlóan mérsékelten, de szeretett alkotásáról van szó, melynek enyhe szubjektív nemtetszésem ellenére elismerem az érdemeit, és bátran ajánlom a lehető legszélesebb közönségnek, mert abszolút életkorfüggetlen az élvezete. Mégis azt mondom, hogy illik azért némi fenntartással kezelni Miyazaki második filmjét, mert bár történetíve remek, egyes pillanataiban a *WWF (hangsúlyozom, helyes!) eszméinek erőltetett torkon lenyomása (ez viszont kevésbé) egyesek számára kissé fárasztó lehet.

*World Wide Fund of Nature – szóval nem, nem a pankráció.

Az említett csodálatos amerikai borító