Tenkuu no Shiro Laputa anime review

Ez a bejegyzés először 2019. jan. 18-án lett publikálva a WeebCorner oldalán.

A korábban belengetett Ghibli retrospektívünk folytatásaképp ezúttal az első, ténylegesen a stúdió berkein belül készített animét szemeltük ki megtekintésre, mely Magyarországon “Laputa – Az égi palota” címen jelent meg 2007-ben, a Best Hollywood gondozásában, a Ghibli sorozat részeként. Természetesen a szokásosan fülsértő, hulladék szinkron sem maradhatott le a lemezről. Nyilván az eredeti hangsávval érdemes próbálkozni, bár a Disney angol szinkronja is érdemel egy gyors pillantást, ha valaki kíváncsi Mark Hamill-re anime antagonistaként, ugyanis Luke Skywalker megformálója a velejéig romlott Muska orgánumát kölcsönzi. Ugyan az anime több kiadásban elhagyva a fő címet szimplán Castle in the Sky-ként jelent meg – tekintve, hogy a kurvát jelentő spanyol “la puta” kifejezést nem tekintették túl jó asszociációnak -, én mégis a Laputát fogom használni alant, figyelembe véve, hogy a név a fő inspirációs forrásként szolgáló Swift-féle Gulliver történetből eredeztethető.

A játékidő során egy különös, steampunk-szerű világot ismerünk meg, ami a végére egyfajta mágiával oldott retrofuturisztikus stíluskavalkáddá kulminál, ezzel tökéletes teret adva a Miyazakitól megszokott repülés iránti rajongás kiteljesedésének és kifejeződésének. Tulajdonképpen az alkotás úgy ánblokk Miyazaki ódája a repülő szerkezetekhez. Rovarszerű, szárnyakkal csapkodó, kis hatótávolságú kalózjárművektől kezdve óriási, pusztító csatahajókon át egész a gigantikus Laputáig szinte számtalan különféle gépezetet jelenít meg, tisztelettel adózva ezzel a második világháború során repülőgépeken ügyködő apja előtt, aki pusztán munkája látványával ráragasztotta a gépek iránti szeretetét. A Laputánál hangsúlyosabban talán csak a Porco Rosso és a Kaze tachinu történetében jelenik meg ez a motívum, de Miyazaki szinte minden egyes filmjében feltűnik valamiféle égen szálló alkalmatosság, nem egyszer valami fegyverzettel megtámogatva, ellensúlyozva ezzel a rendező hírhedt pacifizmusát. Vagy épp alátámasztva azt, a felelőtlenül használt fegyverek erejének borzalmait bemutatva, lásd jelen filmünkben, amikor Laputa menőzésből kilőtt rakétája gyanúsan atombomba-szerű gombafelhővel tölti be a horizontot.

De ne szaladjunk ennyire előre, vizsgáljuk meg a – gyönyörűen megrajzolt, Miyazaki egy wales-i utazása által ihletett – bányászvárost, amelyben egyik főhősünk, Pazu tengeti monoton mindennapjait. A Ghibli képeinek letaglózó erejét bizonyítja, hogy még az elmondottak alapján fizikai bántalmazásoktól sem mentes kőkemény gyerekmunkát is képes idilli, boldog életként bemutatni, pedig ennél antipatikusabb kiindulópontot elképzelni sem könnyű. Egy nap aztán Pazu észreveszi az égből angyalként aláhulló Sheetát, aki a nyakából lógó amulett erejénél fogva nem placcsan szét a betonon, hanem gyöngéd és lassú zuhanással Pazu melótól megedződött karjaiban terem. És itt kezdődik csak az igazi kaland, ugyanis Dola néni kalózbandája mellett maga a hadsereg is Sheetára és az ő nyakában lógó ékkőre pályázik, amely történet egyébként számos elemében emlékeztet Miyazaki Future Boy Conan című, ’78-as sorozatára, Conan és Lana karakterei pedig konkrétan Pazu és Sheeta előzményeinek tudhatók be.

Azért izgalmas újranézni a stúdió filmjeit ezúttal kronologikus sorrendben, mert így észreveszi az ember azokat az apró utalásokat, amik egyébként elkerülnék a figyelmét. Ilyen például, hogy a Laputa növényeit gondozó robot vállain a Nauszikából ismerős, aranyos rókamókusok szaladgálnak, azon túl, hogy a robot valamilyen szinten küllemében is emlékeztet az onnan ismeretes óriásharcos alakjára. Ilyesmi gyerekként még abszolút nem ötlött fel bennem, teljesen lekötött a fantáziadús és izgalmas sztori, nem úgy azonban most. Illetve mai szemmel is kifejezetten élveztem, mégis a gyakorta unalomba fúló, borzasztóan elnyújtott expozíció, illetve a szokásos, az ember gyarlóságát a természet szépségeivel szembeállító mondanivaló jóval gyerekesebb formába öntése kissé talán leegyszerűsített hatást kelt. Megjegyzem utóbbi inkább pozitívum, semmi kedvem nem volt megint végignézni, amint a rendező a komplett emberi fajt az übermensch kislány kivételével a rovarok szintje alá degradálja, ahogy tette azt a Nauszikában. Így, ilyen mértékben is tökéletesen átjött a környezetvédelem fontosságának hangsúlyozása anélkül, hogy mindez átment volna szájbarágós demagógiába, mint azt némely másik filmben tapasztalni fogjuk. Főhőseink természetesen tiszták és ártatlanok, a közöttük szövődő kapcsolat gyönyörű és átélhető, míg az ellenpólus kapzsi tábornoka és már-már pszichopata Muskája kellemesen égető gyűlöletet szít. Ennek ellenére Muska nem egy kifejezetten kidolgozott főgonosz, nincs igazán semmi árnyalat a jellemében, szimpla hatalomvágytól fűtött, gátlástalan szörnyeteg. A két véglet közti szürkezónában Dola és víg kalózbandája tanyázik, akik kezdetben éppúgy gonoszként tűnnek fel, később azonban igaz szívről és érző lélekről tesznek tanúbizonyságot annak ellenére, hogy kalózhoz méltó kapzsiságukat sem hagyják maguk mögött.

Konklúzióként tehát: a Laputa kevéssé társadalomkritika, mint inkább egy borzasztóan jó kalandfilm, ám célcsoportjában leginkább a fiatalabb réteget célozza be – ami abszolút nem negatívum, mert igenis nekik is szükségük van ehhez hasonló, érzelmek garmadáját megmozgató, emellett izgalmakkal teli szórakozásra. Mindazonáltal, ha nem is olyan szinten, de felnőttek számára is élvezhető, kvázi tapasztaltabb animések pedig rengeteg későbbi sorozat utalásainak forrását fogják megtalálni, mint például a No Game No Life egy bizonyos jelenete és hasonlók. Gyerekként egyik kedvencem volt, mára talán némileg lejjebb csúszott a személyes ranglétrámon, ennek ellenére továbbra is kiváló, hagyatékát tekintve pedig szinte megkerülhetetlen alkotás.