Death Stranding

“Ha a játék címe mellett nem szerepelne Kojima neve is, mindenki lehúzná” – böfögi bele randomjóska az internetbe mielőtt realizálná, hogy az utálkozók száma lassan a Kojima fanok haderejének összegét is eléri. Valóban, az ő neve feltehetően sokat hozzáadott a játék megítéléséhez, hiszen, még ha újabban kissé megkopott renoméval is, de többnyire garancia volt a minőségre, azonban épp ez a név srófolta gyakorlatilag elérhetetlen magasságokba az elvárásokat, mindemellett zsigeri gyűlöletet szított az összes contrarianben, akik természetesen egy milliszekundumot sem játszottak az írás alanyával, viszont belenéztek egy streambe arra a három és fél percre, amíg tökéletesen át nem látták a játékmechanikát. De tudjátok, minden egyes vitában egyszer csak feltűnik a semmiből az a 200IQ-val megáldott géniusz, aki benyögi, hogy “both sides are idiots”, és ezúttal én leszek az, aki magára vállalja ezt a szerepet.

“Death Stranding” olvasásának folytatása

Tenkuu no Escaflowne

Kifejezetten gyengéim a különböző műfajokat keverő, ezáltal egészen egyedi atmoszférát teremtő alkotások, és a ’96 tavaszán elstartoló Tenkuu no Escaflowne mindezt két aspektusból is szállítja. A főképp a Macross szériáról ismeretes Shoji Kawamori fejéből kipattanó ötlet egy hétköznapi lány különös események következtében történő, fantasy világba való teleportálásáról szól, ahol azonban kardok mellett különféle mechákba ülve vívják az emberek a csatáikat, illetve a változatos repülőszerkezetek is inkább bírnak futurisztikus, mintsem medieval jelleggel. Mindemellett a kezdeti elképzelés még jóval shounen-szerűbb elgondolást takart, ám a később direktori székbe ülő Kazuki Akane (aki pályája során például a Noein sorozaton, vagy a Birdy the Mighty 2008-as remakején dolgozott) némiképp eltolta a hangvételt a shoujo irányába, és változtatott a főhősnő küllemét illetően, ezáltal célkeresztbe véve a női közönséget is, noha ez a kilencvenes években az animék rajongótáborát tekintve talán nem volt még annyira számottevő, mint manapság. Nobuteru Yuki karakterdizájnerrel karöltve megalkották a kezdetben átlagos, hosszú hajú, tipikus animehősnőként elképzelt Hitomi helyett a jóval egyszerűbb és ezáltal emberibb, olykor egészen valósághű személyiségjegyekkel felvértezett végleges valóját, mindemellett a változtatások a férfikarakterek megjelenésének is erősen bishounen jelleget kölcsönöztek. Egy a rendezővel készült interjút olvasva találtam az információt, miszerint az orrok kinézete nem rajta, hanem teljességgel a dizájneren múlt, és talán ez volt számomra az egyetlen kifogásolható pont, mert a szereplők arcából kiálló gigantikus, hegyes dárdák nem egészen illenek az összképbe.

“Tenkuu no Escaflowne” olvasásának folytatása

198X

A közelmúltban nosztalgiával és múltidézéssel gyakorlatilag bármi eladhatóvá vált, ami nem is meglepő, tekintve, hogy a jelenkori túlszabályozott, rendszeres internetes hisztik pestisétől sújtott, különféle aktuálpolitikai ideológiákkal átitatott ipari szutyok sokak szemét a popkultúra aranykorának gondtalan és felhőtlen időszakára vetette. Az effajta művek visszarepítik az embert abba a világba, amikor még nem különféle kvóták és agendák szabták meg a szórakoztatóipar aktuális kínálatát, ennélfogva kevesebb volt a tervezőasztalon nagy precizitással összefércelt, minél szélesebb célközönségre pozicionált szürke középszer, viszont annál több a buta, bárdolatlan, de lélekkel és identitással rendelkező alkotás.

Igaz mindez a videójátékokra is, ahol ugyan természetesen AAA szinten is akadnak csodálatos művek a mai napig (mert korántsem volt minden jobb régen), de az újszerűség és kísérletezőkedv bátorságát, vagy épp a régmúlt divatjainak rózsaszín ködös felidézését jelenleg az indie közeg szolgáltatja, amire én legalább annyira vevő vagyok, mint a 4k szemkifolyató szépségeire. Ebben a szellemiségben fogant a Hi-Bit Studios gondozádában készült 198X, amely a sikeres Kickstarter kampányt követően nemrég került fel Steam-re, és azzal a lendülettel a librarymbe is az enyhén magasra belőtt árcímke ellenére.

“198X” olvasásának folytatása

A Days Gone legnagyobb hibája a fehér, heteroszexuális, szexista férfi főhős?

Egyes külföldi oldalak recenzorainak véleménye szerint igen, legalábbis nagyon sokan billogozták ezeket a vádakat a Days Gone bőrére. Mielőtt példákkal illusztrálnám a dolgot, érdemes elgondolkozni azon, vajon helyes-e egy a szimpla szórakoztató termék és a művészet kicsit sem vékony határmezsgyéjén félszegen álldogáló, behatárolhatatlan dolgot pusztán ideológiai alapon szemlélni. Illetve érdemes-e bármit? Sőt, igazából szempont kell legyen ez egyáltalán?

“A Days Gone legnagyobb hibája a fehér, heteroszexuális, szexista férfi főhős?” olvasásának folytatása